2009 augusztusában nyílik meg Budapesten, a III. kerületben egy óvoda, melynek Magyarországon elsőként, az óvodai programjában a kínai nyelv oktatása is szerepel.

Itt olvashatják az óvoda és programjának megalkotójával készült interjút.

- Honnan az ötlet, hogy kínai nyelvet oktassanak egy óvodában?

Először is tegyük helyére a dolgokat. Nem tanításról, hanem játékos formában való elsajátításról van szó. Ez egy módszer, melynek kidolgozása arra irányult, hogy milyen készségeket képes fejleszteni a kínai nyelv elsajátítása. Jómagam évek óta foglalkozom ezzel a nyelvvel, diplomámat is a főiskola kínai szakirányán szereztem. Annak idején államközi ösztöndíjasként egy évet töltöttem Kínában, Tianjinben, a Nankai Egyetemen. Tanulmányaim között szerepelt a kínai nyelv oktatása kisgyermekek számára is. Miután hazatértem, ezzel foglalkoztam, illetve annak kutatásával, feltérképezésével, hogy milyen megállapításra jutottak tudósok a kínai nyelvet tanulók körében az agyra és a képességek fejlesztésére tett hatásával.

- Kérem, beszéljen erről bővebben!

Nos, kutatók arra az eredményre jutottak, hogy a kínai nyelv megértéséhez mindkét agyfélteke közreműködésére szükség van. Az európai nyelvek ezzel szemben csak az egyik félteke működésére támaszkodnak. Amikor a kísérletek résztvevői angol beszédet hallottak, a bal halántéklebenyük lépett működésbe. A kutatókat ez nem lepte meg, hiszen eddig is úgy tudtuk, hogy ez az az agyi régió, amely a beszédhangokat a jelentéssel bíró szavakhoz kapcsolja. Hasonló eredményre voltak felkészülve, amikor kínaiul beszélőkkel végezték el a kísérletet. Várakozásaikkal szemben azonban úgy találták, hogy mind a jobb, mind a bal halántéklebeny működésbe lépett, amikor a résztvevőknek mandarin beszédet kellett értelmezniük. Ezek szerint az egyes nyelvek használóinak egyszerűen máshogy működik az agyuk szövegértelmezés közben. Ez ellentmond a korábbi elméleteknek. A kínaiban az intonáció különböztet meg egyébként teljesen hasonló alakú, ám eltérő jelentésű szavakat. A “ma” szó például jelenthet édesanyát, házsártos nőt, lovat vagy kendert - attól függően, hogy hogyan mondják ki. A kutatók szerint a hanglejtés értelmezése miatt van szükség mindkét félteke használatára. A jobb homloklebenyt általában a zenei hallással, hangok és dallamok felismerésével hozzák összefüggésbe. A gyermekkori nyelvelsajátítás így akár az agy szerkezetének kialakulására is hatással lehet - következtetnek a kutatók.

Bár következtetésekre jutottak, igazából a gyerekek képességeinek való fejlesztésére irányuló kutatásokat nem végeztek. Erre jött létre a Rizspalánta Alapítvány, melynek célkitűzése, hogy hasznosítsa ezt a kicsiknél.

- Ön beszélt a hatásról, de pontosan, mi is ez?

Magyarországon egyre magasabb a diszlexiával, diszgráfiával és egyéb tanulási nehézségekkel küzdő gyermekek száma, mely komoly problémát jelent már az írás, olvasás elsajátításában is. Az általunk kidolgozott módszer, a kínai nyelv elsajátításának módszere gyermekeknél, kiküszöbölheti ezt. Sőt, a későbbi tanulási folyamatokra is kedvező hatással lehet. Értem itt azt, hogy könnyebben, gyorsabban és eredményesebben tanulhat. Hiszen olyan agyi régiókat is bevonunk a használatba, ami azelőtt kimaradt, illetve mellőzve volt.

- Ez csak az egészen fiatal korosztálynál működik?

Biztosan állíthatom, hogy nem. Tanítványaim között különböző korosztályú emberek találhatóak meg. És, szinte kivétel nélkül, arról számoltak be, hogy jobb lett a memóriájuk, az olvasási sebességük, és könnyebben tanulnak más nyelveket. De, gondoljunk bele, mennyivel hasznosabb ez, ha minél előbb elkezdik.

- Ejtsünk néhány szót az óvodáról!

Az óvodát a Rizspalánta Alapítvány hozta létre és üzemelteti. Budapesten, a III. kerületben a Római-parton található. Minden kényelmi feltétellel, ezek közt értem a jó levegőt is, rendelkezik. Angol nyelv, úszás, torna, kirándulások, egészséges életmódra és életszemléletre való nevelés szerepelnek a programjában. De, a mindennapi rajzolás mellett a gyerekek, már kiscsoporttól kezdődően rajzolnak írásjegyeket és kínai anyanyelvű pedagógustól, valamint jómagamtól sajátítják el a kínai nyelv alapjait. Emellett, természetesen, kiváló és elkötelezett óvónők fejlesztik őket, és tanítják a szép és helyes, választékos magyar nyelvre is, hiszen ez az anyanyelvük. És ez a legfontosabb. Valamint az, hogy a tőlünk iskolába kerülő gyermekek elkerülhetik a diszlexiát, diszgráfiát és egyéb, tanulást akadályozó szellemi tényezőket. Természetesen kivételek mindig lehetnek, de ennek legkisebb mértékére törekszünk.

- Melyek a módszerrel való további tervei?

A módszer védett és egyedi. De nagyon szívesen bocsájtjuk más intézmények rendelkezésére is, ha erre igény van. Elsődleges cél, hogy ne kezelni keljen a problémát, hanem megelőzni.

- Hogyan jelentkezhetnek, léphetnek kapcsolatba az óvodával az érdeklődök?

Jelenleg a rizspalantaovi@gmail.com címen jelentkezhetnek. Egy-két héten belül, pedig, a www.rizspalanta.hu oldalon kaphatnak bővebb felvilágosítást.

Yin Ai

Tisztelt Vágottszeműek, Kedves Kínai Barátaink!

Bevalljátok, hogy utáltok minket (szerintem, inkább, féltek tőlünk). De ezúttal beszéljünk csak rólatok.

Ne gondoljátok rólunk, hogy olyan hülyék vagyunk, hogy nem látunk tovább a (nagy)orrunknál. A könnyűiparunkat tönkretenni, vacak büféitekkel elárasztani az országunkat, nos, ez még nektek sem ment volna segítség nélkül. Persze, hogy gagyi az árutok és már csak azokat kapni. De, ha vezetőink nem zsigerelnek ki bennünket, nem teszik tönkre országunkat, ti még mindig a Nagy Fal mögött kucorognátok és rettegnétek a nyilainktól.

Nemcsak benneteket hibáztatunk. És helyesbítenénk. Mert nem mi kezdtük, hanem Ti, kínaiak.

Ne beszéljetek „állítólagos” ázsiai eredetről, mert egyelőre ti tanítjátok történelemkönyveitekben az iskolásoknak, hogy a hunok utolsó leszármazottjai Európában élnek.  Magatokat Középső Országnak, a japánokat Nap Eredete Országának nevezitek. Bennünket meg, és most megint titeket idézlek, olyan barbárnak, aki a fogával mindenre képes. Az összes többi népnevet és országot csak fonetikusan leírtátok, ahogy hallottátok. Nagy fantáziára vall!

És ha elfelejtettétek volna, kétezer éve nemcsak fosztogattuk egymást, hanem kereskedtünk is. Lovat kértetek, mi meg kínai hercegnőt. És már ott is kimutattátok a fogatok fehérjét. Parasztlányokat öltöztettetek be hercegnőnek. Ti már akkor márkahamisítással foglalkoztatok.

Ne verjétek ránk a balhét a kereskedő társaságok végett. Nekünk abban az időben nem is volt önálló országunk. Nyílván a bénaságunk miatt, de azt kellett tennünk, amit az osztrákok mondtak. Ha tökös legények vagytok, simán visszaveritek a nyugatiak támadásait. De ti mindig is a nyugatiakra akartatok hasonlítani. Akkor is, most is. Vagy miért van a kozmetikai termékeitekben bőrfehérítő? A nők miért akarják a szemüket kerekre műtetni? Nyílván nem azért, hogy egy keleti istenségre hasonlítsanak…

A nyelvtanulásról csak annyit, hogy megtanulnátok, ha lenne hozzá képességetek. De nincs, mert az „r” hangot nem tudjátok kimondani. Ezért aztán az angoltudásotok közröhej tárgya. Úgy védekeztek, hogy tanuljunk meg mi kínaiul. Köszi, az ötletet, jól is keresnek a kínai nyelvtanárok.

Ha már Tibetet szóbahoztátok, emlékeztetnélek benneteket egy fontos történelmi tényre. Ha nincsenek azok a görény mongolok, a Dalai Láma országa most angol, orosz, vagy japán fennhatóság alatt lenne. Ti meg vehetnétek a lítiumot tőlük, drága pénzért. De ebben is szerencsétek volt. Mert még egy normális, színtiszta dinasztiát sem voltatok képesek ötezer év alatt létrehozni. Jó, jó, mondhatjátok a Ming-et. De úgy tudom, ott is becsúszott egy mongol utód…

 Na, de térjünk vissza a gazdasági agresszióra, amivel, szerintetek, vádolunk benneteket. Igazatok van, olcsóak vagytok. Rabszolgaként dolgoztok. És eltartjátok magatokat. Igaz az is, hogy nem engedtek be túl sok külföldi árut az országotok területére. Ha lehet is kapni valamit ezek közül, az méregdrága. De, belegondoltatok már abba, mi lesz, ha öntudatra ébredünk? Kinek fogjátok ezt a sok szart eladni? Baszki, most még azért vesszük, mert nem jöttünk arra rá, hogy inkább egy, jó minőségű hazai, mint öt darab ócska olcsó. Nem baj, köszi, hogy erre is rávilágítottatok.

A gyalázatos kajátokat is csak addig áruljátok, míg a korrumpálható KÖJÁL alkalmazottak ezt hagyják. Bár, az a tápszer-dolog egy kicsit durva volt.

Ha nem terveztek hosszútávra, akkor meg minek gürcöltök le tizenöt évet itt, a mi hazánkban? Nem hiszem, hogy nem szívesen vagytok itt. Még jó, hogy nálatok tiltott a szerencsejáték, különben a kaszinóink forgalmának a nyolcvan százaléka nem a ti zsebetekből vándorolna a miénkbe.

Említettem már, hogy 2010 után kérhetünk tőletek politikai menedékjogot? Ez a hülye törvény is, csak a ti fejetekből pattanhatott ki.

A ti szavaitokkal élve, lehetne egy kicsit kisebb az arcotok. Mert amit itt megkerestek, egy részét itt is hagyjátok. Nem sajnáltok egy-egy Herendi porcelánért milliókat kiadni. Ha nektek ez kell, majd efféle termékeket gyártunk. Megint csak, köszi, az ötletet.

Még egy kérdés. Az, az időszámításunk előtt kétezer körüli, nagy és leghíresebb uralkodói dinasztiátok, az nem hun volt? Mert mi úgy emlékszünk…

 Mi is köszönjük szíves figyelmeteket. Reméljük, azért barátok maradunk.

Üdvözlettel:

A magyarok

A Bajkál tavi halacska

Darima már két hete elutazott, mikor egy hajnalban komoly zajt hallottam a lépcsőházból. A zörgés ajtónk elött csendesült. Kinyitottam, hát a burját lány állt ott, valamivel több csomaggal, mint amennyivel elhagyta a szálláshelyet. Az újbóli találkozást követő örömünk leírhatatlan volt. Mi tagadás, nagyon hiányzott már. A hajnalig tartó beszélgetést követően szenderültünk el.

Közeledett a tavasz. Ezt már abból is észrevettük, hogy hó helyett egyre gyakrabban esett az eső. Másnap is ez történt. Sőt, a szél is feltámadt, de rettentően. Az Ali baba nevű éttermet, pedig zárva találtuk. Mi jöhet még, kérdeztem magamban. A vacsora.

Miután a kedvenc helyünket zárva találtuk, élettársnőm hamar megvigasztalt, közölte, aznap este hamisítatlan burját vacsorát fogunk enni. Halat. Láttam én, mikor megérkezett, hogy valami nagyon füstölt szagú, hatalmas zsírpapír-csomagot helyez a külső ablakpárkányra, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Most kiderült, abból lesz az esti lakoma. Átjött a szomszédból a két vlagyivosztoki orosz lány, illetve az irkutszki Roman. Irkutszk ugyanúgy a Bajkál tó partján található, csak éppen a másik oldalon, mint Ulan- Ude. Így négyen leültünk a két ágyra, Darima felszolgált. A barna zsírpapírból előkerült a hal. A Balaton partján lehet ilyet látni, viharok után, ha még nem takarítottak. Színe a füstöléstől sárga, szemei riadtan meredtek a semmibe. Lehet, hogy ez még él. A gondolatot elhessegettem, bár a feltételei adottak voltak. Úgymint pikkely, belsőség, stb. ez mind látható volt rajta, de víz nélkül még az orosz halak sem bírják. Bár ki tudja. Elkezdődött a tálalás. A miniatürizált szoba közepére elhelyezett székre helyezte a lényt, majd egy nagy késsel először, a fejét vágta le, majd miután a belső szervei kezdtek kifolyni, a hasa felvágásával azokat is eltávolította. Ezen a ponton, honfitársuk Roman, elhagyta a szobát… Darima folytatta, nagyobb darabokra szeletelte és kínálta: egyetek, nagyon finom, ilyen csak a Bajkál tóban van, sehol a világon. Rendben, válaszolta, de előbb igyunk az én házi pálinkámból. Jöhet, válaszolták. Azt persze nem közöltem, hogy a felkínált ital szeszfoka 60 körül van. Egyébként, ez a burját étel valóban fenséges. Íze semmihez sem fogható, tényleg ritkán jut az ember ilyen csemegéhez. Örülök, hogy nem hallgattam a külső érzékszerveimre, és nem hagytam ki. Pálinkával kisérve, meg egyenesen mennyei. Vacsora után, még egy tábla csokoládé is előkerült, úgy desszertként.

Attól eltekintve, hogy a szobánkban még két nap múlva is a füstölt hal szaga-illata terjenget, és hasmenésem is volt, nos, az este tényleg páratlan kulináris élményt nyújtott.

Hogyan nem lettem a tanzán miniszterelnök menye

         Tianjinban szembesültem a ténnyel, hogy Kínában nagyon sok afrikai diák tanul.

Kína mindenre nyitott, keresi a gazdasági és politikai lehetőségeket a világ minden tájával. Az egyik legígéretesebb kapcsolata a harmadik világbeli országokkal van, így az afrikai országok diákjai tömegesen árasztják el a kínai egyetemeket, és a különböző szakok közül messze a legnépszerűbb az orvosi kar. Az ott tanuló diákok között nemcsak államközi ösztöndíjasok vannak, de a fizetős rétegből is akad jó néhány. A magán tandíjas egyetemi tanulók, nemcsak fél vagy egy évet töltenek Kínában, hanem teljes egészében – öt-hat év alatt - ott végzik el az iskolát, majd ott is diplomáznak le. A taníttatás eme módja nem kevés pénzbe kerül a hozzátartozóknak, tehát elmondható, hogy legtehetősebb afrikai családok gyermekei közül kerülnek ki az ott tanuló egyetemisták.

Első találkozások az afrikai diákok csoportjával a Scarlett nevű szórakozóhelyen történt. Ott mutatta be nekem Vietnámi János a tanzániai illetőségű medikusokat, mint régi jó cimboráit. Akkor minimum négyet számoltam belőlük, de később kiderült, hogy lényegesen többen voltak. Hála isten nagyon jól beszéltek kínaiul, mert már hosszabb ideje Tianjinban tartózkodtak. Tehát a legfőbb kommunikációs akadály eltűnt. Közöttük volt egy huszonéves, halk szavú, nagyon udvarias fiatalember. A 160 centiméteres termetével nemigen hívta fel magára a figyelmet.

Az első találkozást nagyon sok újabb követte. Gyakorlatilag miden péntek este együtt vezettük le a heti fáradtságunkat. Megszokott kis társaságunk a következőkből állt: hűséges fegyverhordozóm Vietnámi János, élettársnőm Darima, a tanzán medikusok és jómagam.

A szórakozás a bárban kezdődött, ahol körülbelül éjjel egyig kellemesen beszélgettünk. Ezután ballagtunk le az egy emelettel lejjebb lévő táncparkettre, ahol a zaj miatt már csak táncolni lehetett. Egyszerűen nem hallottuk a másik hangját. Az ilyen beszélgetések alkalmával tudtam meg néhány dolgot a halk szavú ifjúról. Szülei a Beda nevet adták neki, és édesapja nem volt más, mint Tanzánia akkori miniszterelnöke. Édesanyja jótékonysági missziókban vállal szerepet. Nyolcan vannak testvérek, akik közül öt Kínában tanul!

Mindig nagyon kedves és roppant figyelmes volt. Ezeken a pénteki estéken folyamatosan etetett és itatott, és mivel a környezetemet sem hagyta ki a vendéglátásból, így nem tűnt fel, hogy a figyelmével csak engem tüntetett ki. Számomra nem volt több mint egy kedves ismerős, érzelmeket nem tápláltam iránta. Nem úgy ő, pillantásait egyre gyakrabban felejtette rajtam.

Egy nap - gondolom összeszedve minden bátorságát - találkozót kért tőlem. Nem gondoltam semmi rosszra, szívesen találkoztam vele. Az egyetemi parkban „randevúztunk”. Ám virág helyett egy kabátot tartott a kezében. Kiderült, nekem vette, nehogy megfázzak. Ekkor már átsuhant az agyamon, hogy valami komolyabb szándékai lehetnek velem. Nem tévedtem.

Egyenesen a szemembe mondta, hogy szeretne feleségül venni. Szeretne nagyon boldoggá tenni, és azt szeretné, hogy ne legyen gondom semmire a hátralévő életemben. Már az édesapjával is megbeszélte a házasságot. Ő, felvilágosult ember lévén, nem tartotta lehetetlennek, hogy gyermeke egy európai hölggyel kössön házasságot. Sőt! Egyenesen támogatta.

Vizuális ember vagyok, így abban a pillanatban megláttam a „boldog párt”. Hazaállítok egy nálam fél fejjel alacsonyabb, tíz évvel fiatalabb, ébenfekete bőrű fiatalemberrel és közlöm a gyermekeimmel: ez itt az új apukátok! És szerintem az is vicces dolog lehetett volna, hogy egy afrikai fiatalember egy európai hölggyel, Tanzániában, kínaiul beszélget. Ezek a gondolatok is közrejátszottak abban, hogy az örök napsütés és gondtalan gazdagság lehetősége ellenére nemet mondjak életem, talán legcsábítóbb ajánlatának. Udvarlóm szomorú szívvel vette tudomásul a tényt. A kabátot azért megtarthattam…

Később ugyanúgy találkoztunk hétvégén. Nekem ugyan kissé kínos volt, de mivel nem volt szemrehányó vagy tolakodó, így továbbra is kedélyesen beszélgettünk. Igaz, nemsokára már egy másik feleség-jelölt felé tekintgetett…

Hát így nem lettem én Tanzánia miniszterelnökének a menye.

Tisztelt Nagyorrú Magyar Barátaink!

(Kínai Kálmán régi piacos barátai kértek meg minket, hogy juttassuk el a következő üzenetet a magyar nagyközönséghez.)

Valljátok be, utáltok minket. Mi is utálunk titeket, de ezúttal beszéljünk csak rólatok.

Panaszkodtok, hogy tönkretettük a könnyűiparotokat. Röhögtök, hogy minden termékünk gagyi. Rinyáltok, hogy büféink elárasztották városaitokat. Rettegtek, hogy megmérgezünk benneteket az édes-savanyú szószunkkal. Szorongtok, mert már mindenütt csak kínai árut kapni - nemcsak a piacokon és boltjainkban, hanem plázáitokban, márkaboltjaitokban, műszaki áruházaitokban is. Mindenhol. Anyáztok, hogy csempészáruval töltjük meg az országotokat. Hogy mindent hamisítunk. Hogy ellopjuk szellemi termékeiteket. Hogy nem tanuljuk meg tisztességesen a nyelveteket.

Nem mondhatnánk, hogy mindez alap nélkül való. Azonban tisztázzuk: nem mi kezdtük. Hanem ti. Ti, nyugatiak.

(A nyugatiakhoz titeket, magyarokat is hozzászámolunk; legalábbis amikor Nyugaton jártok, mindig azt hangsúlyozzátok, hogy mennyire nyugatiak vagytok. Persze amikor felénk kolbászoltok, megpróbáltok állítólagos ázsiai eredetetekkel kicsikarni némi szimpátiát, de nem gondolhatjátok komolyan, hogy csak azért, mert valamelyik ősötök kétezer éve talán épp a mi határvidékünket fosztogatta, olcsóbban fogjuk adni nektek a zoknit és a processzort. Szóval maradjunk abban, hogy ti is a Nyugat része vagytok.)

Mi évezredekig remekül megvoltunk nélkületek, eszünkbe sem jutott, hogy áruinkat rátok tukmáljuk, s az még kevésbé, hogy bármit is vegyünk tőletek. Ti jöttetek hozzánk, hogy vehessetek egy kis selymet, porcelánt, teát, csupa olyan dolgot, aminek gyártásához bénák voltatok. Ha már ott voltatok, kaptatok a termékeinkből valamennyit, bár az üzleten nem mi gazdagodtunk meg, hanem a ti kereskedőtársaságaitok.

Aztán feltaláltátok a „szabad kereskedelem” nevű dolgot, ami tőlünk teljesen idegen volt. S mivel mi nem akartunk alkalmazkodni, jöttek a hadihajóitok, szétlőtték a kikötővárosainkat, megbénították a belső hajóforgalmunkat, s ha ellenálltunk, lemészároltatok minket. Mindezt azért, hogy szabadon hozzájuthassatok kincseinkhez, s hogy eladhassatok nekünk mindenféle szir-szart, amire semmi szükségünk nem volt - olcsó angol szövetet, ópiumot (amit egyébként Indiában termeltettetek rabszolgamunkával) és vasutakat. Tízmilliószámra mentek tönkre a kézműveseink, csatornai hajósaink és rakodómunkásaink, elitünk pedig kábítószeretek rabja lett. Aztán a sanghaji parkba kitettétek a táblát: „Kutyáknak és kínaiaknak tilos a belépés”.

Ami titeket, magyarokat illet, mondhatjátok, hogy a fentiekből lényegében kimaradtatok. De ez nem azért volt, mert jó fejek voltatok, hanem azért, mert gyengék. Amikor aztán egyetlen egyszer alkalmatok adódott belénk rúgni, meg is tettétek: a bokszerfelkelés idején nyalka magyar huszáraitok is ott masíroztak a nagyhatalmak büntető expedíciójának tagjai között, s jutalmul Tiencsinben egy egész városnegyedet kaptatok „koncessziós területként”, ahol aztán alig építettetek bármi maradandót. S akciótokra annyira büszkék vagytok, hogy Hadtörténeti Múzeumotok bejáratát ma is az ekkor tőlünk zsákmányolt kínai ágyúk szegélyezik.

Amikor aztán a Nyugathoz, hozzátok képest mintegy száz év késéssel nekiláttunk, hogy ősi birodalmunkat modern nemzetállammá alakítsuk át, az egész Nyugat kínai nacionalizmusról, nagy-han sovinizmusról, erőszakos asszimilációról sikoltozott. Nyaldossátok a tibetiek sebeit, de azért hadd tegyük fel a kérdést: Hol van a független Baszkföld? Hol ülésezik a szuverén breton parlament? Hány skót kérte, hogy Nagy-Britanniához tartozhassék? S ki hívott be titeket Irakba, Afganisztánba?

***
Na de térjünk vissza a gazdasági agresszióra, amire ti tanítottatok minket, s amivel mostanában vádolni szoktatok.

Hát igen, az utóbbi időkben fordult a kocka, s most mi árasztunk el titeket az áruinkkal. De talán nem elhanyagolható különbség köztünk, hogy mi - saját határainkon kívül - nem alkalmazunk erőszakot. Még a görény mongoloknak sem sózunk oda, pedig azok igazán megérdemelnék. Senki nem kényszerít rá a világon senkit, hogy kínai alsógatyában járjon, kínai csap alatt mosson kezet, kínai polcra pakolja a könyveit, kínai laptoppal blogoljon. Mindezt ti választjátok nap mint nap. Persze lassan már nincs is más választásotok, de erről is csak ti tehettek, hiszen nem volt igényetek a drágább, máshol gyártott cuccokra.

Az meg aztán pláne nem a mi hibánk, hogy olcsók vagyunk. Asszonyaitokat semmi nem akadályozza meg abban, hogy pár dollárért napi 12-14 órát görnyedjenek a varrógép előtt. Csakhogy ők erre nem hajlandók, a mi asszonyaink igen. Ti is kalapálhatnátok a sárhányót, csavarozhatnátok a barkácsgépet, polírozhatnátok az asztallapot, szerelhetnétek a bicikliváltót, sodorhatnátok a kábelt, fújhatnátok az üveget látástól vakulásig fillérekért, s aludhatnátok a munkahelyeteken, vagy egy zsúfolt munkásszálláson a földön, csakhogy nem teszitek. Aztán csodálkoztok, ha a mi termékeink olcsóbbak. Persze ne higgyétek el a mítoszt, miszerint mi, kínaiak, szeretünk dolgozni. Valójában ugyanúgy utálunk, mint ti. Csakhogy ha mi nem dolgozunk, éhen halunk. Nálunk nincs nyugdíjrendszer, nincs ingyenes oktatás és egészségügy, nekünk annyink van, amennyit kínkeservvel megkeresünk. Dolgozunk hát, mert muszáj: nekünk nemcsak magunkat kell eltartanunk, hanem gondoskodnunk kell idős szüleinkről, valamint gyerekünk tandíjáról, a bölcsödétől az egyetemig. Ha nem muszáj, mi se dolgozunk: állami hivatalnokaink például a legtetűbbek a világon, de ez legyen a mi bajunk  (bár ebben lassan beelőztök…) . Mondhatjátok, hogy a kínai termékek rabszolgamunkával készülnek, sérülnek az emberi jogok stb. Pedig nem: a munkásokat senki nem kényszeríti dolgozni, s éppen annyi pénzt kapnak a munkaerejükért, amennyi annak a piaci ára. Amennyit ti, vásárlók készek vagytok fizetni a munkájukért. Egyébként ha van valami ötletetek arra, hogy hogyan lehetne másként, mint iszonyú kemény munkával eltartani a világ népességének 21%-át a termőterület 7%-án, szóljatok, a megoldási javaslatot továbbítjuk illetékeseinknek.

Ha el akarjátok lesni a titkunkat, nem kell Vuhuba utaznotok. Elég, ha átmentek a bűzös Deák téri aluljárón a lerohadt Kiskörutatok alatt. Van odalenn mindenféle bolt, újságos, virágos, ilyesmi. Az egyik fülkét egy ázsiai család bérli. Figyeljétek meg jól, az a bolt hajnaltól késő estig nyitva van. Már mindenki rég bezárt, már a koldusok is hazamentek, de ők továbbra is árulják a cigit, csokit, piát. Méghozzá jórészt magyar árukat, mert még a Pécsi Dohánygyár termékeinek értékesítésében is ügyesebbek, mint ti. Na, ők speciel vietnamiak, de ti úgyis kínainak nézitek őket, úgyhogy a lényegen ez nem változtat. Vagy menjetek ki a Hold utcai vásárcsarnokba. A földszinten van vagy hat kifőzde, köztük egy kínai büfé. Az öt magyar kifőzde délután kettő felé, miután a környék irodistái és brókerei mind jóllaktak, fogja magát, és bezár. Csak a kínai büfé marad nyitva, úgyhogy az a néhány ember, aki valami miatt ebédszünet után megy csak ebédelni, kénytelen cukros disznót enni. Nem nagy üzlet ez, délután pár ezer forintot lehet csak keresni, de ők mégis mindenkit kiszolgálnak mindaddig, amíg a piac külső kapuit le nem lakatolják a biztonsági őrök.

***

Azt mondjátok, hogy az áruink szarok. Akkor, baszki, minek veszitek őket? A helyzet az, kedves barátaink, hogy az egyszer használatos zoknijainkat, a rázós karácsonyfaizzóinkat, a hulló szőrű plüssállatainkat úgy veszitek, mint a cukrot. Amikor kimentek a Négy Tigrisre, vagy bementek a sarki Pagoda Áruházba, pontosan tudjátok, hogy mire számíthattok. Mégis hozzánk jártok vásárolni. Ráadásul az igazság az, hogy bármit bármilyen minőségben képesek vagyunk legyártani, ha megbízható űrhajóra volna igényetek, s meg tudnátok fizetni, azt is szállítanánk. De ti jobbára a gagyit veszitek, így mi sem törjük magunkat. Megjegyezzük továbbá, hogy a kínai áruk zömét nem is mi hozzuk be - a ti nagykereskedőitek, árubeszerzőitek, üzletkötőitek járják be Kínát, hogy felhajtsák vagy legyártassák a legolcsóbb árut. Gondoljátok, mi kopogtatunk a Tesco, az Ikea vagy a Praktiker ajtaján? A francokat, ők jönnek hozzánk - ti meg megveszitek, amit mi rájuk sózunk.

Szemünkre vetitek, hogy csempészünk, adót csalunk, nem fizetünk vámot. Szerintetek hogy tud bárki becsempészni nyolc konténer tornacipőt? Eldugja a hátsó ülés alá? Vagy az övtáskájába? Nem, a megoldás egyszerűbb: le kell fizetni a ti vámosaitokat, hogy kerülje el a figyelmét pár tonna áru, vagy értékelje a cuccot a valós ár tizedére, s így a vám is tizede lesz a normálisnak. Nekünk vérünkben van a megvesztegetés - mondjuk úgy, a kultúránk szerves része -, de ahhoz, hogy sikerrel járjunk, arra is szükség van, hogy ti elviseljétek és fenntartsátok a világ egyik legkorruptabb állami rendszerét. Ne feledjétek, a korrupcióhoz legalább két fél kell, s mikor mi idejöttünk, a másik felet már itt találtuk. Ha pedig - a korrupciótol most tekintsünk el - adóhatóságotok hagyja, hogy adót csaljunk  (a ti kisvállalkozóitokat basztatja helyettünk) , rendőrségetek, hogy árut hamisítsunk  (titeket traffizik helyette) , ellenőrző szerveitek sora, hogy mérgező, veszélyes, értéktelen szemetet árusítsunk  (titeket büntet helyette nyuszika és a kalap módszerrel) , akkor talán először a saját házatok előtt kéne sepregetnetek, s csak utána megtalálni minket. Természetüknél fogva boltjaink, üzleteink, éttermeink nem titokban működnek, hanem teljesen nyilvánosan, bármikor bejöhettek ellenőrizni, lecsaphattok ránk, razziázhattok. Ha tovább folytathatjuk nem egészen törvényes tevékenységünket, akkor bizony ti vagytok a hülyék.

Ami pedig a márkahamisítást illeti, arra kár is a szót vesztegetni. Ha valaki akkora barom, hogy hamis Nike pólóban szeretne járni - ezt kétszáz méterről fel lehet ismerni -, s mi kielégítjük ezt az igényét, akkor inkább dicséretet érdemlünk, mint gyalázkodást. Nem csapunk be senkit. Vagy szerintetek bárki is komolyan gondolja, hogy az Arany Sárkány Üzletházban valódi Adidas sporttáskát kap? Bár, amilyen hülyék vagytok, még ezt is el tudjuk képzelni.

Hasonlóan nevetséges, amikor azért kárhoztattok minket, mert büféink minden városotokat ellepték. Pedig itt is ti voltatok a barmok. Amikor a rendszerváltásotok idején bezártak az üzemi étkezdék, menzák, kifőzdék, vállalkozóitok kárpótlási jegyekkel és lila zakókkal csencseltek, ahelyett, hogy észrevették volna a piaci rést, s gyorsétkezdéket nyitottak volna. Mi voltunk, s lényegében máig mi vagyunk az egyetlenek, akik olcsón, gyorsan, kiszámítható minőségben meg tudjuk tölteni a gyomrotokat. Mi nem túrtunk ki senkit a helyéről: az általatok elhagyott lyukakat béreltük ki, s hoztuk létre országotok legnagyobb gyorsétterem-hálózatát. A kaja, amit adunk, valóban gyalázatos - de nektek ez is jó (egyébként már rég tönkrementünk volna). Mi pedig, nem tudjuk, megfigyeltétek-e, nem járunk a saját büféinkbe. Nektek se lenne muszáj, mégis megteszitek, hát magatokra vessetek.

Sokat röhögtök rajtunk, amiért nem tudjuk megtanulni a nyelveteket. Nos, a helyzet az, hogy nem is akarjuk. Hiedelmeitekkel ellentétben eszünk ágában sincs elfoglalni az országotokat, vagy akár csak végleg megtelepedni benne. Nem olyan jó hely ez. Sőt, nem akarunk titeket elkeseríteni, de Shenzhen, Shanghai, Qingdao, Hangzhou sokkal jobb helyek. Mi azért jöttünk ide, hogy pénzt keressünk, s ha elég pénzt kerestünk ahhoz, hogy továbbállhassunk egy jobb helyre, akkor továbbállunk. Aki igazán sikeres volt közülünk, az már rég továbbállt Angliába, Franciaországba, Amerikába. Sokan visszamentek Kínába, mert ott is jobb lehetőségek vannak, főleg, ha az embernek sikerült összegyűjtenie némi tőkét. Eszünk ágában sincs magyar állampolgárságért folyamodni, már csak azért sem, mert ezzel elvesztenénk a kínait, ami nem feltétlenül jó üzlet. Ráadásul a hülye, folyton változó jogszabályaitok miatt nem is érdemes hosszú távra terveznünk, mert tizenöt átgürcölt év után is sokszor azon múlhat egy-egy tartózkodási engedély meghosszabbítása, hogy a bevándorlási hivatalban az ügyintéző hölgyet előző este megdugták-e, s ha igen, mennyire. Egyszóval nem fogjuk azzal tölteni a drága időnket, hogy a bonyolult nyelveteket magoljuk - s ha lehet, gyerekeinket is a kínai-magyar kétnyelvűbe, az amerikai iskolába meg az IBS-be adjuk.

***

Szóval lehetne egy kicsit kisebb az arcotok. Az igazság az, és kérünk titeket, ne sértődjetek meg, hogy képmutató, igénytelen és ostoba olcsójánosok vagytok. Mi azt mondjuk: ahelyett, hogy embargó alá helyeztek minket, inkább gyártsatok olcsóbb és jobb cuccokat, mint mi. Ahelyett, hogy bojkottáljátok áruinkat, inkább próbáljatok olyasmit gyártani, amire nekünk is szükségünk van, s amit csak ti tudtok készíteni. Ahelyett, hogy a hülye politikusaitokat külditek hozzánk - akik úgysem csinálnak semmit, csak esznek-isznak és a ti pénzeteken nézik meg a Nagy Falat -, lepjék el Kínát az ügyes üzletembereitek a visszautasíthatatlan ajánlatokkal. És rinyáljatok kevesebbet, dolgozzatok többet.

Köszönjük szíves figyelmeteket. Reméljük, azért barátok maradunk.

Üdvözlettel:

A kínaiak

Mosógép

Mivel az iskola még nem kezdődött el, így napjaimat az internet-kávézóban kezdtem. Hol biciklivel, hol autóbusszal közelítettem. Egy napon mikor a közlekedésnek ez utóbbi formáját vettem igényben, a napi „szörfözés” után sétára indultam. Sikeresen rátaláltam egy francia tulajdonban lévő nagyáruházra. Külsőségeiben nem tér el az Európában megszokottól. Alsó szinten gyorséttermek, két feljebb lévő emeleten, pedig, a már otthon is ismert hipermarket. Az elrendezés is ugyanaz: mire elérsz a pékáruhoz, pont olyan holmikkal pakolod tele a kosarad, amire a világon semmi szükséged. És a kapható portékák mind-mind kínai termékek. A könyv, az újság, a dvd és egyéb lemezek. A műszaki cikkek, a ruházat, a háztartási cikkek, de ezen meg sem lepődhetünk. A háztartási vegyi áruk, nos, ezek már az Európában is jól ismertek. Nagy valószínűséggel itt gyártják ezeket. De az élelmiszerek. Itt aztán nincs külföldi. Minden hazai termék. Mondhatnánk, azért van így, mert elég nagy ország, elő tudnak állítani mindent. De találtam itt egy kb. 15 méteres gondolasort, ahol az importcikkek voltak felpakolva. Nem sokán nézelődtek körülötte. Közelebbről megvizsgálva az árcímkét, rájöttem az okára. A rajta található összeg nagyjából tízszerese volt a hazainak. Például, ha egy általunk is kedvelt reggeliző pelyhet nézünk, a külföldi került 20 yuanbe, a kínai 2-be. Ez nagy különbség, főként egy olyan városban ahol az átlagfizetés 1000-1500 yuan havonta. És vidéken még kevesebb.  

De, baktassunk vissza a műszaki osztályra. Itt találtam rá álmaim mosógépére. Mérete vetekedett egy nagyobb főzőedénnyel, külön mosó- és külön centrifuga része volt. Talán anyám használt ilyet kicsi gyermekkoromban, az meg nem tegnap volt. De a kollégiumi fürdőszobába ideálisnak tűnt.

Fizetés után még le kellett haladnom „vele” egy emeletet a mozgójárdán. Nem is lett volna baj, ha a mögöttem álló kisméretű kínai emberke nem akar közelebbről megpillantani egy európait. Véletlenül taszított rajtam egyet a gépemmel együtt, amely ezek után elindult a tömegben lefelé. Szerencsére még időben utolértem, így csak néhány bennszülöttet sodort el. Ezek után pánikszerűen menekültem a kijárat felé. Szerencsémre volt éppen taxi, csak a mosógép szorult a bevásárlókocsiba…

Végre eljutottam a szálláshelyemig, fogtam a csomagomat és felvittem. Az ötödikre. Némi fáradsággal vegyült, de jóleső érzéssel tekintettem szerzeményemre. Hiába, a világon mindenhol nők maradunk, minden esetben.

Iskolakezdés

A szombati napon, reggel nyolckor vizsgát kellet írni.  Persze, a kiírás a sok írásjegy között elkerülte figyelmemet, így majdhogy nem pizsamában szaladtam. Sebaj, toll legalább volt nálam. A hétfő reggeli hivatalos tanévkezdésre, annak rendje és módja szerint ki lettek javítva, már semmi nem akadályozott meg abban, hogy beüljek a saját osztályomba. Ez egy nyelvi egyetemi tanszék. Az itt tanuló diákok mindegyike külföldi. Ez kicsit csalódást okozott, mert az én elképzelésem, tévesen, az volt, hogy vegyülünk néhány anyanyelvi diákkal is. Nem így történt. Az itt tanulók nagy részét dél-koreai és japán diákok teszik ki. Egy kisebb szekció a volt és jelenlegi orosz tagköztársaságok állampolgárai. Kb. 10%-nyi az európai, illetve tengeren túli egyén. Életkori megoszlásuk szerint, főként, a „húszéveseké a világ”, de vannak itt harmincon, sőt negyvenen túli tanulni vágyók is.

Az én csoportomban volt, a már fent említett távol-keletieken kívül, 1-1 francia, kanadai, arab, olasz, török és vietnámi nemzetiségű. No meg, kis hazánk képviseletében, jómagam. Miután angolul nem beszélek, próbáltam a magam módján, kínaiul, kommunikálni. Nem volt ez másképp akkor sem, mikor a tanítás végeztével lifttel próbáltunk az ötödikről lejutni. A párbeszéd egy japán, egy vietnámi és egy magyar közt a következőképpen zajlott:

-          Te milyen nemzetiségű vagy? – kérdezem a japánt.

-          Én japán vagyok. Hát te? – válaszolja.

-          Én magyar vagyok – felelem.

Az eddig a lift szegletében megbújó kis vietnámi emberke tökéletes magyarsággal megszólal:

-          Te magyar vagy?!

A megdöbbenéstől szólni sem bírtam. Hát még a japán, aki csak annyit vett észre, hogy egy keleti és egy szőke, kék szemű európai, egy általa ismeretlen nyelven kommunikálni kezd…

Miután már tudtam levegőt venni, beszélgetni kezdtünk. Kiderült, két éves korától élt Budapesten. Édesapja az akkori vietnámi nagykövet tisztséget töltötte be. Így barátunk bölcsödétől egészen az érettségiig nálunk töltötte ifjúságát. Mikor a 18-at betöltötte, a szüleit nyugdíjazták, így vissza kellett térniük hazájukba. Apja, üzletember lévén, kisfiát ideküldte Tianjinbe, hogy jól sajátítsa el a nyelvet, ha lehet egy helyi egyetemet is végezzen el.

Mint már említettem, tökéletesen beszélte nyelvünket. Mert bár édesanyja a sajátján szólt hozzá születésétől kezdve, közösségbe, iskolába mindig is magyar nyelvűbe járatták.  Hogy ez mit eredményezett? Mindig is emlegette, hogy neki Magyarország az igazi hazája, ott érzi jól magát. Minden vágya, hogy egyszer visszatérhessen, akár az életét is ott élje le. Egy későbbi beszélgetésünk folyamán rákérdeztem, milyen nyelven szokott gondolkodni. Magától értetődően válaszolta, hogy magyarul. És mikor a szüleivel beszél vietnámiul, akkor is a mi nyelvünkről fordítja le nekik az adott szavakat. Egyszer az itthoni kirekesztés is szóba került, erre annyit mondott, hogy nem hogy nem érezte, hanem, egyenesen, a lányok kedvence volt.

Ja, neve is volt az új barátomnak. Idehaza már az óvodában ráragasztották a János (Jancsika) nevet, a későbbiekben is ezt használta, mivel az eredeti, Dong Hong Fang, kiejtése és megjegyzése okozott a magyar pedagógusoknak némi nehézséget. Nekem is ez volt az egyszerűbb, meg örült is neki, hogy végre valaki ezen a néven szólítja.

Ekkor már több mint egy hete Kínában tartózkodtam, eddig a napig úgy gondoltam, csendben, szerényen leélem itteni 10 hónapomat. De Jánosommal való találkozás után egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy most sem kerülhet el a kalandok sora.

A Scarlett

Tehát elkezdődött az iskola. Én otthon sem tanultam keveset, de itt aztán, ha valóban haladni akartam a tananyaggal, gyakorlatilag, minden szabadidőm erre ment. Ha délután egykor kezdődött az órám, már reggel hattól, ha délelőtt, akkor egész este a könyvek és füzetek felett görnyedtem. Péntekre nagyon elfáradt mindenki. Már aki komolyan vette.  Vietnámi János kevésbé fáradt, mivel a leckéjét is rólam másolta. És még házhoz is vittem Neki. Ő a mellettem levő kollégiumban lakott. A kettő között volt ötven méter, és szobánként 15 négyzetméternyi különbség. Persze, az ő javára. Ez azért volt így, mert én államközi ösztöndíjas voltam, tehát a Kínai és a Magyar állam fizette. Ő privát volt, saját költségén, így, szállásilag, jobb ellátásban részesült.

A menza, ugyanaz volt mindkettőnél, néha ehető, néha nem. Nagyon hamar rájöttem, hogy jobban járok, ha máshol keresek étkezési lehetőséget.

Jánosom próbált engem hét közben is csalogatni programokra, de erős voltam és nemet mondtam. Péntekre, aztán, győzött a fáradság és a kikapcsolódás utáni vágy. Meg hát nem is lehet, csak úgy, mellőzni a kínai nagyváros szórakozási lehetőségeinek megismerését. Ő, pedig, ebben jó kalauznak bizonyult. Az egyetemtől kétszáz méterre lévő Scarlett nevű diszkóba invitált. Mondta, a hely nagyon jó, és a közelben levő orvosi egyetem diákjai is jó ismerősei, ők is ott lesznek. Gondoltam, ennyi nekem sem árthat, menjünk. Rövid séta után megérkeztünk egy többemeletes irodaházhoz. Álmomban nem gondoltam volna, hogy itt a harmadik és a negyedik emeleten egy szórakozóhely bújik meg. Sebaj, lifttel fel, először, a negyedikre. A helyiség egy itthoni biliárd teremre emlékeztetett. Az asztaloknál, főként, külföldiek ültek. Bennünket is vártak már az említett orvos tanoncok. A vietnámi barátom csak azt felejtette el közölni, hogy tanzániai illetőségűek…

Volt velünk még egy osztálytársunk, egy török diák. Így hárman, no meg az afrikai diákok hárman, alkottunk egy asztaltársaságot. Az italokról. Ugyanazok, a már odahaza is megszokott szeszes és üdítő italokat lehetett rendelni.  A különbség a felszolgálás mennyiségében van. Rövid ital, egy üveg. Már hogy fél liter vagy hét deci. Kevesebbet a koktélokban adnak. Ha üdítőt vagy sört kértünk, azt kancsóban szolgálták fel, poharat külön hoztak. Ez csak akkor okozott némi problémát, mikor török diáktársunk az egy kancsónyi sört akarta a szájához emelni. Azt hitte korsó…

Ha kicsit megmelegszik az sem baj, szívesen hoznak hozzá jeget.

Itt, egyébként étkezni is lehet. Szokva vannak, hogy főként külföldi a közönség (sok egyetem található a környéken), így az étlap is ehhez igazodik.

Éjfél felé feltápászkodtunk, táncolni indultunk. Nos, ehhez igénybevettük a liftet. Mivel a már említett negyedikről kellett a harmadikra lejutnunk. Magáról a „disco” típusú szórakozóhelyről: szép, kulturált, színvonalas. Bármely itthoni hellyel felveszi a versenyt. A tömeg óriási. Emberek állnak a fal mellett, a bárpultnál. A szerencsésebbeknek asztal jut. Természetesen, komoly fogyasztással. Általában a wiskhy-ice tea páros a nyerő. A VIP páholyokat zárt, üvegfallal veszik körül, amely valamennyire megszűri a zajt, már-már beszélgetésre alkalmas. Ide, általában, a nagyobb összegben alkoholt fogyasztó csoportok kerülhetnek. Meg, persze, némi borravaló a Managernek. Hiszen, már itt is van ilyen. És minden asztalnál az elmaradhatatlan játék. Kockáznak. Ez volt a kínai szórakozásnak egy számomra mindvégig homályos pontja. Csak annyit láttam, és hallottam, hogy pohárba kockákat helyeznek, rázzák, majd óriási erővel az asztalhoz csapják. De ezt mindenhol előszeretettel játszották, ahol alkalom adódott rá. Mert a kínai alapvetően szeret játszani. Már-már betegesen. A nálunk is jól ismert kaszinó náluk tiltott dolog. Szerencsejátékot pénzért, hivatalosan, nem lehet űzni.  Persze erre is van megoldás. Különböző baráti, vagy más lakásokon gyűlnek össze, ahol a már említett kockázást, illetve a nagyon kedvelt mahjong játékot játszák.

 Ez egy ezeréves kártyajáték. Később, hogy nehezebb legyen elnyűni, a kártyalapok funkcióját csontból, ma már műanyagból, készült lapocskák váltották fel. Eredetileg 108 kínai forradalmár, hős nevét vésték a lapokra, egyfajta gúla-szerűen összerakják és párosítani kell az egyformákat. Persze, szigorú szabályok szerint. Nekem nyolc perc alatt még sosem sikerült, de ők ördögi gyorsasággal pucolják tisztára az asztalt.

Pénzben, hivatalosan, nem lehet játszani. Én azért ismertem olyat, aki elég szépen megélt a heti háromszori társasjátékból…

Visszatérve a szórakozóhelyre, ottani viszonylatban átlagosnak mondható, itthoni mércével a felső kategóriát ütötte meg. Pedig, az emberek egyszerűek voltak benne, az öltözködésükre sem fordítottak akkora figyelmet, mint nálunk, mikor a nép egyszerű gyermeke táncolni indul és kirittyenti magát. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy topisak vagy elhanyagoltak, csak nem ez, számukra, az elsődleges. De most már tényleg menjünk vissza a wiskhykkel, teákkal, gyümölcstálakkal (ezt, szinte, mindenki rendeli) megrakott asztalokhoz. Mert kezdődött a műsor.

 Legalább két héttel korábban beharangozták már és végre elérkezett! Egy európai, ismeretlen dj., két brazil táncos lány, alig bikiniben, és négy dobos verte a tam-tamot. A kínai nézőközönség tátott szájjal bámulta, folyamatosan fényképeztek, és úgy rajongtak, mintha legalábbis a Robbie Williams érkezett volna, személyesen. Mert nekik, egy nyugati még mindig kuriózum, ugyanúgy, mint nekünk ők. A városokban, főleg a nagyobbakban, már megszokott látvány, de még mindig rácsodálkoznak. De vidéken, még mindig van olyan hely ahol sosem láttak „kerekszemű” embert!

A műsor nem tartott soká. Kb. 30-40 perces volt. Mivel ekkor még nem voltam rutinos éjszakázó, nem sokkal utána magam is távoztam. Bár az egyik tanzán medikus szívesen meginvitált, nézném meg a kollégiumi szobáját. Inkább kihagytam.

Állatkert

Nem vagyok az a városnéző-túrázó típus. De hát a lelkesedés, a szabadidő, no meg az egyedüllét, gondoltam, majd átsegít. Másnap délelőtt elindultam, hogy látogatást tegyek a múzeumban. Úgy tájékozódtam, hogy egy parkban kell keresnem. A park megvolt, csak a bejáratot nem találtam. Mivel ezek körbe vannak kerítve, így némi nehézségbe ütközik a bejutás. Másfél órai kerekezés után megtaláltam a helyi karaoke klubot, a piacot, étkezdéket, csak a befelé vezető kaput nem. Győzött az éhség, a szomjúság és az egyéb szükségletek. Vissza a kollégiumba. Kis pihenő után programot váltottam, irány az állatkert. Elsőre odataláltam, kifizettem a 20 yuanos belépőt, fenntartás nélkül haladtam befele.

Területe nagy, de meg sem közelíti a magyar viszonyokat. Teve, ló, őzike, strucc. Hüllőház 5 yuanért, kihagytam. Zsiráfok egyike bezárva. A másik kicsike helyen. Medvék szintén, csöppnyi ketrecben. A farkasok és a leopárdok kb. akkora kennelben, mint nálunk az illatos úti menhelyes kutyák. A tigrisházba 2 yuanért jutottam be. A hely maga a pusztulat. Egy másik „komplexumban” láttam házi és perzsa macskákat, mosómedvét, borzot. Az óriási tó madarakkal okozott némi felüdülést. Ez mellett céllövölde, kis vidámpark gyerekeknek, mini cirkusz napi három előadással. Ahol nem tapsolnak!

Egyébként, tömeggel nemigen találkoztam az állatkert területén. Betudható ez a hétköznapnak, vagy az érdektelenségnek. Nem igazán tudtam eldönteni. Mert a kínaiak szeretnek nézgelődni, érdeklődéssel tekintenek minden újdonságra. Valószínűleg, ez nem tartozik ezek közé.

Itt is, mint mindenhol a városban, folyamatosan építkeznek, de ez nem igazán zavar bárkit is. Megszokták.

Összegezve, a semminél jobb, de nem nyerte el a tetszésemet. Ja, panda mackó, természetesen, megtekinthető. Plussz 5 yuanért. Körülményei nem jobbak a fentebb vázoltaknál, gondolom, csak az étkezésére fordítanak nagyobb figyelmet.

„Internet-kávézó”

Mivel beszélgetni még nem nagyon mertem (már kínaiul), a magyar kommunikációs forrásaim meg igen szegényesek voltak, így gondoltam legjobb, ha egy, már nálunk is megszokott, internetkávézóba keresek menedéket. Jártamban, keltemben már láttam ilyet itt is, kívülről. Vakmerőségem nem ismer határokat, így bemerészkedtem egybe. Félhomály, nagyon sok gép, recepciós pult. Előszörre, szerencsére, nem ültettek a sűrűjébe. Az ajtóhoz közel kaptam helyet. Ez valószínűleg az életemet mentette meg. De legalábbis tüdőrákot nem kaptam (vagy majd később). Ugyanis ezeken a helyeken nem okoz problémát a dohányzás. Minden asztalkánál van hamutartó. A füstölés, evés, ivás megengedett. Persze a levegő oxigéntartalma hagy kívánni valót, de sebaj. A többedik alkalom után egész megszokottá válik. A helyiség, gyakorlatilag, tele van emberekkel. Nagyon sokan, nagyon szeretnek a világhálón lógni vagy játszani. Ahhoz képest, hogy Kínában a verbális kontaktus mennyire fontos szerepet játszik a mindennapi életben, ez a személytelen forma igen elterjedt. Valahogy ez is olyan kétpólusú itt, mint minden egyéb. Már hallom is a kérdést: mi az, amit nem lehet megnézni az interneten. Nos, itt kitérnék egy fontos dologra. Az országban az emberek nyíltan, három dologról nem beszélnek az utcán. Főleg nem idegenekkel. Ez a politika, a vallás, és Tibet. Ha az idelátogató tiszteletben akarja tartani az érzéseiket, és jó kapcsolatot kíván velük kialakítani, ezeket ne hozza szóba. Nem illendő. És nem is érdemes.

Egyébként meg, ha ezeket a témákat feszegetni akarnánk, mint ahogy azt teszik a világ sok országában, így nálunk is, rendkívül körültekintően kell eljárni. Igen jól kell ismerni a térség, de főként Belső-Ázsia, Kína történelmét. A vallást, filozófiát és az ezek nyomán kialakult nézeteket, szokásokat. Mert véleményt (és nem ítéletet!) is csak akkor mondhatunk valamiről, ha jól ismerjük a hátteret. A vaktában lövöldözés  veszélyes lehet, főleg, ha nem is tudjuk miről beszélünk. Nagyon könnyű innen az Urálon túlról kiabálni, hogy „Free Tibet”. Miközben azt sem tudjuk, mi van ott.

Miután megszoktam a szmogot és már nem csípte a szememet a füst, elég kedélyesen eltöltöttem itt egy-két órát naponta. Nemsokára már régi ismerősként üdvözöltek. Arról nem is beszélve, hogy a bejárattól jobbra, minden délben és este egy helybeli hölgy utánfutóról gasztronómiai különlegességeket árult, már úgy népi szinten. Sertéssültjének az ízét a mai napig a számban érzem…Mert az eredeti, kínai ízvilág és a mi megszokott itthonink között nincs nagy különbség. Természetesen van eltérés néhány fűszer használatát illetően. De ugyanazt a karakterességet, de mindamellett harmonikus, ízeket véltem felfedezni, mintha nagyanyám főzte volna. Mégis, miért más az amit idehaza eszünk a kínai kifőzdékben? Ennek több oka van. Először is, beálltak egy fajta un. európaiak által megszokott ízekre. Olcsón és gyorsan előállítható, de még mindig ízletesebb, mint egy amerikai gyorsétterem fagyottan érlelt hamburgere. Mi, fehérek, ha jól belegondolunk, úgyis mindent elfogyasztunk, csak hangzatos neve legyen.

Másodszor. Ha Kínát felosztjuk a négy égtájra, négy különböző íz a meghatározó az ételek elkészítésénél. Ezek a következők: északon a sós, délen az édes, keleten a savanyú, nyugaton a csípős(én méreg erősnek nevezném)  íz dominál főzésnél. Namármost, hozzánk, főként a déli országrészből érkeznek kicsi, sárga emberek. Délinek nevezzük (tessék a térképen megnézni), a Sárga-folyótól lefelé eső területet. Itt az emberek, valóban, alacsonyak, viszonylag vékony termetűek. De, ahogy haladunk északra, illetve nyugatra a belső területek felé, egyre inkább a hozzánk hasonlóakkal találkozunk. Ennek azon egyszerű oka van, hogy a pusztai népek, akik közül, nagy valószínűséggel, mi is származunk, vándorlása ezeket a területeket érintette. I. e. 200 - i. sz. 200 körül, egyes források szerint még szélesebb idősávban, a hun nép betörései, és a velük való harc tette a kínai nép életét változatossá. És amikor éppen nem háborúztak, békésen kereskedtek egymással. A hunok lovakat adtak, a kínaiak, pedig, sok más mellett, feleségeket. Később, a barbár birodalom felbomlása után, sokan közülük egész egyszerűen beolvadtak az ország lakosságába. De nem volt ez másképpen a XIV – XV. században sem, amikor a mongolok uralták az országot. Persze, jellemzően, a kínaiak ezt mongol dinasztiának nevezik. Maga Kubiláj kán, pedig, felvette a Yuan uralkodóház nevet.

Később, a XVII. századtól, egy szintén barbár nép, a mandzsuk adták az uralkodókat, egészen az utolsó császárig. Ezek csak a kiemelkedő történések, hol vannak még a kisebb népekkel, törzsekkel való keveredéseik.  Tehát, tessék a „kicsi, sárga” emberáltalánosítástól elrugaszkodni, mert egy valódi országjárásnál igen csak meglepődnénk.

Később aztán napi programommá vált némi élelmiszer vásárlása dobozkában, ice tea, majd internetezés közben mindez elfogyasztása. Két alapvető tea, és persze ezek ízesített változata, kapható flakonos kiszerelésben. De melyik ez a két tea? Én mindig is úgy gondoltam, hogy ha Kína, akkor zöld tea. Aztán egy kedves barátnőm, már egy ottani világosított fel. A zöld, valóban, lényegesen elterjedtebb, de az igazán híres, az a vörös tea. Ez nem akadályozza meg őket, hogy a wiskhyhez az előbbit fogyasszák.

Szóval, beolvadva az internetezők társaságába néha azért körbe pislantottam. A játék mellett chatelnek, filmeket néznek. Hogy pontosan milyen típusúakat nem tudom, mert abban az időben még nem voltam annyira hozzászokva a bámuláshoz. De, ha a 20-30-40 kínai televíziócsatorna kínálatára szorítkozunk, akkor valószínűleg a nyugati világ remekeit. Mert olyat itt nemigen látni a TV-ben. Igen nacionalista (a szó jó értelmében) beállítottságúak, szeretik a hazai szappanoperákat, történelmit, modernt egyaránt. Vagy csak nincs más. Nem tartom rossz ötletnek, ha már ilyen irányba terelődik televíziózás kultúrája, miért is ne lehetne az elmúlt évezredek eseményein alapuló történetekkel traktálni a nézőt. De van ám a hagyományos pekingi operának is külön csatornája, sőt láttam olyat is, melyen egész nap TV shop-os reklámok mentek. Alapvetően az egész országot ez jellemzi: múlt és jövő egyszerre érvényesül. Valahogy nem felejtik az identitásukat, szeretnek tudatában lenni, honnan jöttek. Hogy hova megyünk, azt meg majd ők mutatják…

folytatása következik...